IRODALOM

Tartalom

A playback-színház Magyarországon. Oberth József - Simon P. Györgyi (szerk.) 
Magyar Emberi Jogvédő Központ - Józan Babák Klub. 2013. 

Tarr Bence László - Dr. Parádi József - Oberth József. Playback-színházi alapképzés

In: 1.) Playback-színházi alapképzés. Szerk.: Oberth József. Magyar Emberi Jogvédő Központ - Józan Babák Klub. 2009.; 2.) Gyermekvállalás és droghasználat. Szerk.: Kaló Zsuzsa, Oberth József. Magyar Emberi Jogvédő Központ - Józan Babák Klub. 2011.

Nagy Melinda. „Láttam a fiún, megértette, mit jelent, ha megszúrunk valakit” - a Józan Babák Klub és a Kavicsok playback-színházi társulatairól

In: Gyermekvállalás és droghasználat. Szerk.: Kaló Zsuzsa, Oberth József. Magyar Emberi Jogvédő Központ - Józan Babák Klub. 2011.

Nagy Melinda. Szórakoztató terápia: ellátogattunk egy playback-színházba
In: origo.hu / Női Lapozó, 2009. november 26. 

Oberth József. Playback-színház: Tükör által világosan
In: Magyar Narancs. 2007. 05. 24. XIX. évfolyam 21. szám, 26-27. oldal
____________________

Tarr Bence László - Dr. Parádi József - Oberth József

Playback-színházi alapképzés
(megjelent: 2009. március 31.)

A playback improvizációs színházi forma, amelyben, ősi közösségi játékformákhoz hasonlóan, újra megjelenik a történetmesélés: a nézők történeteket, álmokat, életeseményeket osztanak meg, amit színészek, élő zene kíséretében, rögtönözve eljátszanak. Fontos szerepe van a játékmesternek, aki meghallgatva a történetmondót, közvetít a nézők, a mesélő és a színészek között.

A playback egyik modern forrása Jakob L. Moreno Stegreiftheater-e, amely 1921 és 1923 között működött Bécsben. Ebben a színházban személyes történetek elevenedtek meg. A színészek a nézők által elmondott, spontán "megírt" forgatókönyvet játszottak el, így a játék, a cselekvés, a spontaneitás és a kreativitás lehetősége visszatért a színpadra. Moreno később ebből a kísérletéből fejlesztette ki a pszichodráma gyógyító módszerét. A pszichodráma megjelenésével az előzmény, a spontaneitás színháza hosszú időre háttérbe szorult, mígnem Jonathan Fox színész 1975-ben új életre keltette a kísérletet, megalapítva az első playback, azaz visszajátszásra épülő színházat, ahol ismét a nézői történetek előadásával kezdtek foglalkozni.

Mára a műfaj közkedveltté vált, többszáz playback-színházi társulat működik szerte a világon. A playback-színházak támogató szervezete a Nemzetközi Playback Színházi Hálózat, amely kapcsolódási lehetőséget és információt nyújt öt kontinens társulatai számára. (A hálózat internetes oldala a www.playbacknet.org címen látogatható.)

***

Egy playback-előadás másfél-két órát vesz igénybe. Az előadás a társulat bemutatkozásával, majd a közönség "felmelegítésével" kezdődik: a társulat tagjai a közönség által ajánlott érzéseket, hangulatokat jelenítenek meg zenével kísért improvizációk segítségével.

Az előadás központi részében a játékmester történeteket, álmokat, fantáziákat kér a közönség tagjaitól, melyeket a társulat tagjai rögtönözve megjelenítenek a színpadon. Egy alkalommal négy-öt történetet láthat a közönség.

Előkészítés: . A történet mesélője és a játékmester, külön ülnek két széken a színpad, a játéktér mellett. A játékmester mesélteti a beszélőt, és kéri, hogy valamilyen rövid történetet beszéljen el. Elsősorban megélt érzésekről, érzelmekről kérdezi, hogy a megjelenítendő történet emocionális töltetét tudják átérezni a játékosok. Nem annyira a történet eseményei a fontosak, nem az hogy mi történt, hanem, hogy hogyan élte ezt át a mesélő. Milyen érzelmeket generáltak benne az elmondottak? A játékmester úgy tereli a beszélgetést, hogy a történet érzelmi hatása kerüljön fókuszba.

Közben a játékosok, a "színészek" egy sorban ülve hallgatják a történetet, és átélik a beszélő hangulatát, érzelmi állapotait. Nem annyira a történet eseményeit kell majd megjeleníteniük, hanem magukat az érzéseket.

Általános szabályok: Az elbeszélt történetet nem mindig időrendi sorrendben jelenítjük meg. Ki lehet ragadni kulcsszavakat, mondatokat az elbeszélésből, de a hangsúly sohasem a szavakon van, hanem a mozdulatokon, gesztusokon, test- és fejtartáson, mimikán. Ha mégis szavakat vagy töredékmondatokat is használunk a képek megalkotásában, ezeket érdemes többször megismételni, mivel az ismétlés megerősíti ezek hatását. (Lásd majd a "kórus" technikánál!)

A színészeknek folyamatosan figyelnek egymásra, egymás gesztusaira, vagyis az úgynevezett 'ajánlásokra', hogy harmonikus és közös legyen az előadás. Ha valaki olyan 'képet' hoz be, amihez kell még valaki, azt jó, ha a többi játékos észreveszi. Figyelünk arra is, hogy a színpadkép szimmetrikus és rendezett legyen, hacsak nem szándékos ennek a rendezőelvnek a megbontása. A képek megalkotásánál fontos, hogy 'ne boruljon fel a színpad'. A képek lezárásánál, amikor kimerevítjük a képet, fontos, hogy egyértelmű legyen, kin van a fókusz, ki vagy mi van a kép központjában. A lezárást egy hangos zenei leütés is megerősíti.

Képalkotói alapszabályok: . A színészek a néző által elbeszélt történet befejeztével felállnak a székekről, és szorosan egymás mellé állnak, úgy hogy vállaik, vagy testük érintkezzen. Az érintés, a fizikai kontaktus mindvégig nagyon fontos eleme a megjelenítésnek. Lényeges, hogy ez a szoros fizikai kontaktus már a játék megkezdése előtt is meglegyen, a játékban pedig méginkább, hogy annak intenzitása tovább fokozódjon. (Hacsak nem pont az elszigetelődés a megjelenítendő érzés, amikor pont az érintés hiánya a cél.)

A playback-színpad berendezése


Színpadi kellékek: A legfőbb kellék a színész gesztus- és mimikatára. Sőt az egyetlen igazi kellék a jó színész. Ezen túl csak különböző színű, méretű és anyagú drapériák, sálak, textíliák használatosak. Ezeket érdemes néha bármiféle tárgy, eszköz jelképeként használni. Például egy kendőből tükör kerete lehet, vagy a gúzsbakötő gondolatok megjelenítésénél valóban gúzsba lehet kötni vele, vagy hullámzás, légiesség, bármilyen természeti erő mozgását is kifejezheti, és így tovább.

Zenei kísérethez dobok, cintányérok, dorombok, csörgők, rumbatökök, didgeridoo, mindenféle egzotikus hangszerek alkalmasak. A zene a hangulatok aláfestését szolgálja. Fontos, hogy ne nyomja el a színpadi játékot, a beszédet, vagy csak egyszerűen ne vonja el a figyelmet a színészekről, hacsak kimondottan nem ez a cél. A zene megerősíthet, vagy akár ellenpontozhat egy-egy érzést, hangulatot.

***

Játékmenet: . A játékmester egy történet előadása előtt megadja a megjelenítési formát (például folyékony szobor, kórus, echo stb., amelyeket látni fogunk), a színészek ezt követően a lehető legrövidebb időn belül elkezdik a játékot. Ha a forma speciálisan ezt igényli (például az ambivalencia, vagy az echo) a színészek előre elfoglalják helyüket. De általában valaki spontán előlép és elkezd játszani. A többiek figyelik, és spontán reagálnak arra, ami a színpadon történik, még-pedig úgy, hogy az elbeszélt történet tükrében kiegészüljön a színpadi kép.

Fontos, hogy az elsőnek kilépő, ezután 'központi' szereplő köré épüljön a kép. A színészek nagyon tömör kompozícióra törekednek.

Ha senki nem lép ki spontán, akkor a középső két ember közül az egyik kell, hogy megtegye az első kilépést. Ilyenkor a játékmester számolhat akár hangosan háromig is, "Egy-kettő-három, tessék!", és ekkor ki kell lépnie valakinek. Ha egyszerre lép ki két ember, az sem baj, ilyenkor erre a helyzetre lehet spontán módon reagálni.

Egy történet előadása addig tart, amíg a színészek meg nem találják a legtökéletesebb formát, amely kifejezi az elbeszélt hangulatot és akkor megmerevednek. A képet a teljes mozdulatlanság zárja le, amit egy hangos zenei leütés erősít meg. A kompozíció lehetőleg legyen zárt, egyértelmű fókuszponttal, hogy a néző tudja, hová kell a figyelmét összpontosítania. A játékosok között fontos a szemkontaktus fenntartása, vagy ellenkezőleg, annak teljes hiánya.

***

Az előadás első, bevezető részében rövid megjelenítési technikákat lehet alkalmazni, amelyek főleg a közönség felmelegítését és játékba vonását szolgálják. Ezek közül ötöt (szobor, kórus, paletta, echo, ambivalencia) a következő oldalakon részletesen ismertetünk. Az előadás második részében történetek jelenetekként való lejátszására kerül sor. Végül az előadást egy tabló zárhatja, amelyben minden színész az est számára legemlékezetesebb momentumait előadva rögtönöz.

"Folyékony" vagy "élő" szobor


A történetmesélés befejeztével a színészek felállnak, megállnak mozdulatlanul, kiüresített elmével, és amikor valaki indíttatást érez, hogy kilépjen, előre lép. Például a 'C' színész kezdi. Tesz egy mozdulatot, vagy ismétlődő mozdulatokat, melyeket egy-egy szóval, rövid tőmondattal, vagy akár dallal kísér, de elsősorban a gesztusaira fókuszál. Erre - és a hallott történetre - reagál a következő színész, mondjuk 'D', aki felveszi a kontaktust az első játékossal, és valamilyen módon kiegészíti az első mozdulatait 'mondanivalóját'. Majd követheti őt 'B' és legvégül 'A'. Az előrelépések sorrendje teljesen spontán, nincs előre eltervezve.

A színészek, miután előreléptek és bemutatták mozdulatsorukat, nem merevednek meg, hanem folytatják játékukat, ami lehet az eredeti mozdulatsor megismétlése vagy folyamatos ismételgetése is, de sokkal inkább a többiek által hozott új elemekre való spontán reakció. A többi színész által hozott új játékelem az úgynevezett 'ajánlás'. A folyékony szobor így folyamatosan változik, tulajdonképpen elmeséli a hallott történetet, noha nem szükségszerűen kronologikus sorrendben jeleníti meg annak elemeit. Sőt, minél inkább elrugaszkodik a mesélés szigorú sorrendiségétől, logikai tartalmától, annál jobb is lehet! A színészek elsősorban a mesélő érzéseit jelenítik meg, illetve saját, az elbeszéltekre adott spontán reakcióikat. Így születhetnek olyan többlet-reakciók, amelyek elmélyítik a történetet, illetve új fényben, megvilágításban láttathatják.

Lehet rövid szavakkal kommentálni is, mi az, amit a színész éppen tesz, vagy gondol, de minél kevesebb a beszéd, annál erősebb lehet a játék. Ha már szavakkal dolgozunk, akkor például az ismételgetés, az 'elakadt lemez' technika a legsajátosabb. A többi játékos is felvehet egy-egy felajánlott szót, vagy éppen ellenpontozhatja azt, amit a másiktól hall; például egy játékában az "Aláírom!" ajánlásra a 'kórusban' a "Nem írom alá!" volt a spontán válaszreakció.
Figyelni kell, hogy a végső kép kialakításánál, ne boruljon fel a színpad, hacsak nem ez a végső cél, azaz legyen rendezett, kvázi szimmetrikus! Figyelni kell továbbá, hogy az 'alul-középen-felül' hármas térosztás, ha lehet, ki legyen használva! Egy hátrább álló színész székre is állhat.

Kórus

A kórus a folyékony szobor technikájára épülő játék, de ahhoz képest kiemelt hangsúlyt kap az utánzás és az ismétlés. Mikor az első színész kilép és tesz vagy mond valamit, a többiek leutánozzák, illetve elismétlik azt. Minél többszöri, és minél erőteljesebb a megismétlés, leutánzás, annál erőteljesebb hatást lehet elérni. Például, ha valaki botlik, mindenki leutánozza a botlást, és az egész csoport botladozni kezd, ezáltal felerősítve a gesztust, melynek megsokszorozódik az ereje. Ugyanez érvényes a szavak használatában is, vagyis egy-egy elhangzott szót a többiek is megismételnek.
Mint mindig, itt is a mesélő érzéseit kell felnagyítani, és nem feltétlenül az eseményeket. Az időrend megbontható. A cél, hogy a játékban összhang jöjjön létre a színészek között, egy végső kép kialakításáig, amely a történet lejátszását is zárja.

Az 'ajánlásokra' nagyon kell figyelni! Minden elfogadott ajánlat erősíti az összhangot, minden el nem fogadott ajánlat gyengíti azt.

Paletta


A színészek sorban, egyenként lépnek előre, és - a folyékony szobor technikával ellentétben - most egymást követő sorrendben játsszák el az elbeszélt történetből kiragadott érzések 'eseményeit'.
A játék mindig a kilépéssel kezdődik. 'A' kezdi a megjelenítést, a kilépés és az egyéni játék jobbról balra halad.

Ez a technika kimondottan alkalmas egy történet eseményeinek eredeti időrendben való megjelenítésére, ugyanakkor nem kötelező az időrendet követni. Sőt, olykor különlegesebb is lehet, ha a lejátszás A-B-C-D-sorrendje, nem követi a történet időbeliségét. Az időrend követéséről vagy a sorrend felcseréléséről a színészek a játék során döntenek.

Ha 'A' befejezte a jelenetét, megmerevedik, ezzel jelezve 'B'-nek, hogy folytathatja az elbeszélést. Természetesen 'B' épít az 'A' által eljátszottakra, majd 'C' és 'D' is az előzőekre.

A kulcs most az utolsó ember, 'D' kezében van, aki befejezheti, egyben valamely jól eltalált gesztussal összegezheti vagy keretezheti is a történetet.

Ha A-B-C-D-sorrendben egyenként mindenki lejátszotta a maga képét, s már megmerevedett, egy lélegzetvételnyi szünet következik, majd minden szereplő szinkronban megismétli a saját játékát, míg a lejátszás végén mindenki egyszerre megáll, megmerevedik.

A közösen ismétlés befejezésnél figyelni kell arra, hogy az egyszerre történjen, amihez senki nem ad külön jelzést, hanem a társulat összhangja segít, ha a játékosok mintegy megérzik a befejezés pillanatát. (Az együttes befejezést követően ritkán tovább játszhat egy színész, ha az összhang megbontásának világos jelentése van.)

Echo / Visszhang


Kicsit más beállás, mint az előzőeknél: a színészek 'V' alakot vesznek fel a mesélővel szemben, de úgy, hogy figyelnek arra, a közönség is lássa őket és gesztusaikat. Mint mindig, itt is az elbeszélő adja az érzelmi tartalmat, a cél pedig ezeknek az érzelmeknek a felnagyítása, a lehető kereteken belül, akár az extremitásig. Az Echo esetében ideális a páratlan számú színész, ahogy például ábránkon öt játékost helyeztünk el, de más létszám is lehetséges.

A történet befejeztével valaki felveszi az első helyet, mondjuk 'B'. Utána mindenki felvesz egy másik helyet a V-alakzatban, attól függően, hogy érzi, milyen hőfokon kívánja az adott érzelmet tükrözni. A sor végén álló pár ('A' és 'E') feladata, hogy a 'B' által megjelenített képet a legerősebb szintre fokozza.

A kulcs a legelső ember, 'B' kezében van. Ő fogja a kezdő képet megadni, azt a jelenetet vagy érzést ragadva ki a történetből, amelyik az ő lelkében a legnagyobb nyomot hagyta. Mint mindig, most sem törvényszerű a kronológiát betartani. A következő 'hullám', a második sor, 'C' és 'D', a legelől álló ember, 'B' képét már felerősítve, kiegészítve, akár átfogalmazva saját érzéseivel, gondolataival ismétli meg, visszhangozza. 'C' és 'D' egyszerre játszik, szimultán adva elő a maguk jelenetét. 'B' közben pozíciójába merevedve áll. Ha a második hullám lement, megmerevednek ők is. Majd ugyanez megismétlődik még egyszer, ezúttal az utolsó hullám, az utolsó két ember játszik egyszerre, még jobban felfokozva 'B', valamint a 'C'-'D' páros képét. A cél az, hogy a lehető legszélsőségesebben, a legerősebben hasson vissza az utolsó két ember párhuzamos játéka.

Ilyen hullámsorozatból lehet három, de akár négy-öt is. A rögtönzők a történet különböző érzelmi állapotváltozásait vagy 'eseményeit' ragadhatják meg egy-egy erősödő képben. Az Echo ott ér véget, ahol a színészek már nem érzik úgy, hogy hozzá tudnának tenni a képhez.

Echo 4 játékossal

Az Echo páros számú színésszel is játszható, például az itt illusztrált felállásban.


Ambivalencia

Olyan hangulatok, történetek megjelenítésére szolgál, ahol ellentétes érzelmek jelennek meg. Ezek lehetnek tényleges ambivalenciák, vagy olyan érzelmi állapotváltozások, amelyek időben egymáshoz képest eltolódnak. Például először nagyon tetszett nekem valaki vagy valami, de fél óra múlva már nagyon utáltam. Páros számú színészre van szükség a megjelenítéshez, ideális esetben négy szereplőre.


A színészek úgy foglalják el a helyüket, hogy párban (A-B; D-C) egymás mögött állnak, figyelve arra, hogy a közönség fele láthatók legyenek. Az első sorban állók, 'B' és 'C' fogják az ambivalens érzés egyik pólusát, míg a hátsó sorban állók, 'A' és 'D', jelenítik meg a másik pólust.
'B' és 'A' párosa kezd, és 'B' indítja a játékot, majd 'A' csatlakozik hozzá. Ezután következi a 'C' és 'D' párosa. Mindenki a saját felfogása szerint jeleníti meg az adott érzelmet, helyzetet. Az egymás után bemutatott jelenetek fokozzák az érzelmi hatást.

Az első sorban állók folyamatosan játsszák a szerepüket, nem hagyják abba, és nem merevednek meg, amikor elindul a második hullám. A második hullámban belép a játékba a hátul álló fél. A hátul állók, saját partnerük játékát figyelik elsősorban, így 'B' játékát 'A' fogja ellentételezni, míg 'C'-jét 'D'.

'A' 'B'-vel játszik, vele folytat interakciót, míg 'D' 'C'-vel. A cél, hogy a két játék más-más aspektusból jelenítse meg ugyanazt az érzést. A párok kettesével, csak egymással játszanak, ellentétes pólusokat mutatva be.

A játék azzal ér véget, hogy külön-külön mindkét pár megtalálja azt a mozdulatot vagy helyzetet ahol a belső érzelmi szembenállás a legjobban tükröződik, és ezt a helyzetet merevítik ki. (Zenei leütés.)

Az előadás bevezető szakasza, az eddigiekben megismert 'rövid formák' alkalmazásával, a közönség felmelegítését szolgálja, néhány hangulat, érzés ábrázolásával. Ezek lejátszása után a játékmester arra kéri a közönség tagjait, hogy forduljanak oda valamelyik nézőtársukhoz, és meséljenek el neki saját életükből egy történetet, álmot, vagy fantáziát, illetve hallgassák meg társuk történetét. Erre a játékmester hat-nyolc perc időt ad, majd annak elteltével 'bemutatja' a színpad elé és mellé tett széket, amely a mesélő széke, és megkéri az első nézőt, hogy jöjjön ki elmesélni egy történetet. Ezzel megkezdődik az előadás fő része, a történetmesélés és -lejátszás.

A jelenetek előadásának 'rituális menete' öt lépésben:

1 / ELSŐ INTERJÚ: A TÖRTÉNET ELMONDÁSA
A mesélő a színpad melletti székben ülve elmondja történetét. A színészek csendben ülnek. A mesélő kiválasztja a szereplőket, szerepet oszt. A játékmester azt mondja, "lássuk!".

2 / BEÁLLÁS
A szereplők kelléket (kendőt) választanak, majd beállnak a nyitó képbe. (A zenész addig a történet hangulatának megfelelő zenét játszik.) Megmerevednek, a zene leáll.

3 / LEJÁTSZÁS
A színészek előadják a történetet, zene kíséretében. Mindannyian törekednek a tiszta, pontos befejezésre. (A színészek sosem érnek a mesélőhöz.)

4 / BEFEJEZÉS
A szereplők a lejátszás végén megmerevednek, és a történetmesélőre néznek.

5 / MÁSODIK INTERJÚ, ZÁRÁS
A játékmester a mesélőhöz fordul. Megkérdezi, milyennek látta a lejátszást? Ha a mesélő elégedett, vége a jelenetnek, ha hiányérzete van, a hiányzó érzést még le lehet játszani. A végén a játékmester megköszöni a nézőnek történetét.

Színpadkép. Legelőször mindig a történetmesélőt játszó színész áll be a színpadképbe. Ügyel arra, hogy a történetmesélő és a nézők jól lássák őt. A többi színész hozzá viszonyítva foglal helyet a színpadon, úgy, hogy a létrehozott kompozícióban, mint egy festményen, már megjelenjen a történet. Amikor az utolsó színész is beállt a képbe, a színészek egy pillanatra megmerevednek, és a zene is leáll. A pillanatnyi szünet után kezdődik el a történet lejátszása. Egy este során négy-hat történetet tudunk lejátszani. 



Tabló. Az előadást általában tablóképpel szoktuk befejezni, amelyben a színészek azt mutatják be egy mozdulatsor és rövid mondatok vagy szavak segítségével, hogy rájuk mely történet mely motívuma hatott a legerősebben. A tablóban is reagálnak egymásra a színészek, és több motívumot is megjeleníthetnek.

____________________


Nagy Melinda


„Láttam a fiún, megértette, mit jelent, ha megszúrunk valakit”
- a Józan Babák Klub és a Kavicsok playback-színházi társulatairól
(megjelent: 2011. június 15.)

Amellett, hogy inspiráló elfoglaltság, a rögtönzéses alapokon nyugvó playback-színház nagyon hatásos személyiségfejlesztő eszköz is. A Józan Babák Klub Playback-színháza a műfaj keretein belül kakukktojásnak számít, mert azoknak és azokkal játszanak, akikről mások talán már lemondanának: „drogos” és hajléktalan felnőttek, viselkedészavaros serdülők bizonyítanak velük a színpadon.

Játéktér

„Hosszú éveken keresztül voltam heroinista, alkoholista és gyógyszerfüggő. Mindent magamba tömtem, amitől kábulni lehetett, és nem volt megállás, elképzelni nem tudod, milyen mélyre jutottam” - kezd bele Péter a történetébe, miközben jó mélyen szívja a cigarettát. „Többször is megpróbáltam leállni, negyedszerre sikerült: 2008 ősze óta tiszta vagyok. Az utolsó rehabilitációmon találkoztam az improvizációs elemeket is alkalmazó érzésszínházzal, ami nagy hatással volt rám, mert a színpadon a saját érzéseimet addig nem tapasztalt módon mutathattam meg, saját asszociációimat, indulataimat, ötleteimet felhasználva, azokkal nem rombolva, hanem alkotva. Úgyhogy, amikor kijöttem a rehabról, Budapestre, a Megállóba kerülve, csatlakoztam az ottani színházi csapathoz is, és részt vettem minden színházzal kapcsolatos eseményen. Ekkor, a Megállóban találkoztam a Józan Babák Klub Playback-színházával, akik vendégként néha rögtönzéses jelenetekből álló színházi előadásokat tartottak. Nagy hatással voltak rám, elhatároztam, hogy elmegyek egy tréningjükre, és ha belemennek, csatlakozom hozzájuk. Ez másfél éve volt, azóta jártam több tréningen, állandó szereplő lettem, többtucat előadáson vettem részt, nem engedtem el őket, és nincsenek is ilyen terveim” - teszi hozzá mosolyogva Péter. Közben újabb cigarettára gyújt egy józsefvárosi, Baross utcai bérház földszinti gangján, a társulat bázisán, ahová most próbára érkezett. A cigi maradt, minden mástól megszabadult. A speciális színház célokat, barátokat, szerelmet adott neki, nyitottabb, önmagát vállaló, szeretni és becsülni tudó emberré vált. „Anyag nélkül szükségem volt arra, hogy történjen valami bizsergető, izgalmas, amivel a szabadidőmet is kitölthetem. Számomra igazi adrenalinbomba rögtönözni, az előre írt és megtanult szöveg biztonsága nélkül kiállni a színpadra. Feldob, hogy nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban. Ez az ’itt és most’, az adott pillanatban létezni, utánozhatatlan” - mondja Péter. Számomra csaknem hihetetlen, hogy harmóniát és kiegyensúlyozottságot sugárzó interjúalanyom józanná vált drogfüggőnek vallja magát, aki valaha autókat tört fel, hajléktalanként élt, és megesett, hogy kukákban keresett ételt.

Speciális színház, speciális játékkeret

A playback, magyarul visszajátszás, arra utal, hogy ebben a színházban valaki a nézőtérről elmesél magáról egy történetet, álmot, életeseményt, amelyet aztán a szereplők rögtönzött jelenetben adnak vissza, élő zenei kísérettel. Fontos szerep jut az előadást vezető játékmesternek, aki egyfajta moderátorként meghallgatja a mesélőt, majd segíti őt a történetéből adódó szerepek és a szereplők kiválasztásában.
A klasszikus színházzal összehasonlítva, a playback-színháznak több különlegessége is van. Egyrészt interaktív, mert bevonja a nézőket, másrészt improvizatív, mert a színészek sosem tudják előre, mit játszanak a következő pillanatokban. De közösségteremtő ereje sem mellékes, hiszen az elmesélt személyes történet megjelenítése után már nem egyetlen ember, hanem egy egész közösség története lesz. Emellett személyiségfejlesztő eszközként, terápiás célokra is használható: fejleszti az önkifejezést, az önértékelést, az érzelmi intelligenciát, a kommunikációs és sok más készséget. „Szintén értékes tulajdonsága, hogy lehetőséget teremt a nézőpontok közötti váltásokra. Például egy néző lehet mesélő, aki az előadás számára felajánlja saját történetét, és ugyanő az a néző is, aki a másik mesélő történetével találkozik, hiszen egy-egy előadáson több történet hangzik el. Nyilván, az egyes történeteken belül alkalmanként megjelenő szereplők (családtag, barát, ismerős, munkatárs stb.) karakterének bemutatása újfent igényli a mások nézőpontjának valamelyes ismeretét” - olvasható a Józan Babák Klub társulatának egyik ismertetőjében.
„Arra az időre, amíg egy mesélő néző történetét játsszák, addig az a valaki lesz a középpontban, figyelnek rá, meghallgatják, vele foglalkoznak. Ezt nem mindenki kapja meg, főleg nem azok, akiknek a mi társaságunk szokott játszani” - mondja Oberth József, a Józan Babák Klub Playback-színházának vezetője. Az általa igazgatott társulat 2008 óta létezik, különlegessége, amelyben eltér a szokásos playback-társulatoktól, hogy nem hagyományos színházi körülmények között, hanem addiktológiai központokban, pszichiátriai gondozókban, hajléktalanszállókon, gyermekvédelmi otthonokban vagy éppen büntetés-végrehajtási intézményekben lépnek fel. Korrigál, amikor színházvezetőként aposztrofálom: „A mi csoportunk még a playback-színházakhoz képest is más, inkább egy szocioterápiás közösségként lehet leírni. Ahelyett, hogy mi színházat üzemeltetünk, sokkal helytállóbb definíció, hogy egy közösség vagyunk, melynek valamennyire mindig változó összetételű résztvevői, színházi előadásokat csinálunk. A szocioterápián belül van egy klubterápiának nevezett irány, azt hiszem, ebbe lehet a színházunkat elhelyezni. A klubterápiás csoport egy öntevékeny közösség, ahol a vezető nem instrukciókat ad, hanem azt próbálja meg elérni, hogy a tagok minél inkább tudjanak maguktól működni. Ezért nem vagyok klasszikus értelemben vett társulatvezető. Sokszor vagyok például előadást moderáló játékmester, de próbálom ösztönözni a többieket, ők is próbálják ki magukat ilyen szerepben. Az éppen most következő néhány előadásunkat például nem én vezetem majd.”
A professzionális és laikus segítőkből álló csapat egyik célja, hogy a játék révén kapcsolatban kerüljön olyan emberekkel, akik valamilyen addiktológiai problémával küszködnek, csak éppen még nem tudtak, mertek beszélni róla senkinek. „Normális esetben úgy néz ki egy társulat, hogy van egy játékmester, aki tolmácsolja a történeteket a nézők és a szereplők között, kézben tartja, irányítja az előadást, van egy zenész és van néhány állandó színész. Nálunk nem ennyire zárt a történet, többen játékmesterkedünk, és a viszonylag nagylétszámú társulatban a színészek is váltják egymást. Színész gyakorlatilag bárkiből lehet, aki próbáinkon, tréningjeinken megtanulja a playback-színház alapjait. A mi társulatunkban a rögtönzés elsősorban közösségi program és csak másodsorban színház, abból a megfontolásból is, hogy a színpadi játék nem egy szakmáé, hanem minden emberé, és - meggyőződésem szerint - jobb, ha könnyen és szabadon elérhető lehetőség”.
A Józan Babák Klub társulati gyakorlatában legfeljebb egy-egy speciálisabb programtípushoz alakítanak ki négy-öt fős, állandó csapatokat. „Egy hajléktalanszállón működő színházklubunkat havonta ugyanazok tartják, vagy azonos személyek járnak vissza egy-egy börtönközösségbe. Ez a rendszeressé vált helyszíneken, elzárva, vagy marginalizáltan élő nézők miatt fontos, mert számukra a csapatok tagjai egyfajta állandóságot képviselhetnek, ismerős arcokká válva, és így könnyebben tudnak terápiás értéket adni a jelenlétünkhöz. A színház előadásain mindig több hivatásos segítő, józanná vált droghasználó, szociális munkás, olykor orvos is jelen van, akik aktív szereplői a fellépéseknek, és előadások előtt vagy után egyénileg is beszélgetnek a jelenlévőkkel. Ilyenkor a nézők közül érkezhetnek konkrét segítségkérések, akár addiktológiai, akár pszichoszociális problémák miatt” - mondja Oberth.

„te, ez a történet egy baromság, se füle, se farka”

A Józan Babák Klub nevet elsőként egy droghasználó szülőket tömörítő önsegítő csoport vette fel, amely később szoros együttműködésbe kezdett hivatásos segítőkkel, és ma közösen nyújtanak anonim módon igénybe vehető önsegítő, orvosi, jogi, szociális, lelki szolgáltatásokat. Rögtönzéses színházat is együtt alakítottak, így a szereplők között egyaránt megtalálhatók önkéntesek, önsegítők és professzionális szakemberek. Mivel a társulat részben az önsegítő közösségből alakult, jelen vannak józanná vált droghasználó emberek, de droghasználók rokonai, ismerősei is; nekik legalább annyi segítségre van szükségük, mint a használóknak. Életkorukat és foglalkozásukat tekintve is vegyes a társaság: húszonévesektől negyvenesekig, van újságíró, szakács, közgazdász, pedagógus, szociális munkás, egy-két tanult színész. A fix létszám általában 10-12 fő, de mivel ez egy nyitott közösség, bárki csatlakozhat, a tagok száma tehát némileg efölött változik.
„Még nem volt olyan, hogy valakinek azt mondtuk, te ne gyere!” - meséli Mándi Bettina, a Józan Babák Klub egyik alapítója. Az eredeti csapatból hárman-négyen vagyunk itt ma is. „Nekem van színészi végzettségem, de azért ez teljesen más mint a hagyományos színház. Ez nem is színészkedés a szó szoros értelmében. Abban van egy nagy adag feszültség, amit az okoz, hogy készülni és gyakorolni kell, nem engedheted meg magadnak, hogy lazíts, hogy ne legyél jó, nagyon kell tartanod magad, meg félni, pedig az ember elvileg azt csinálja, amit szeret. A playbackben, előadás előtt is, sokszor nyitókörrel kezdünk, elmondjuk, hogy értünk ide, milyen napunk volt, milyen gondolatok foglalkoztatnak, mi bánt éppen. Van zárókör is, előadás után, lehetőleg a nézőkkel együtt, ami egy levezetés, feszültségoldás, melynek keretei között megosztjuk egymással a játék során jött érzéseket, gondolatokat, elmondhatom, ha úgy érzetem, hogy ma jól vagy rosszul csináltam valamit, és más játékához is hozzáfűzhetek gondolatokat. Persze, itt is vannak szabályok, és egy-egy próba, tréning, előadás sokszor nagyon kemény menetté válik, de valahogy itt senki sem nyomja rá az akaratát a másikra, nyitott és elfogadó légkörben játszunk. A hagyományos színházban nem foglalkozunk a színész lelkiállapotával, feszültségoldásra ott a színházbüfé” - mondja nevetve Betti.
A Józan Babák Klub próbáin heti rendszerességgel találkozik 10-12 ember, akik folyamatosan megosztják egymással személyes életük aktualitásait. Ezek a mesélések jelentik egyben a próba rögtönözve eljátszható alapanyagát. „Ahhoz, hogy egy-két perccel az elmesélés után vissza tudjuk adni a másik történetét, nemcsak egyszerűen meghallgatni kell a másikat. Minden egyes mondatát külön-külön kell érzékelnem és külön kell asszociálnom rá, minden momentumra figyelnem kell, nincs elsiklás, dekoncentráltság. A közeg baráti és elfogadó, itt mindegy, ki vagy és honnan jöttél, mit csináltál a múltban. Nem mondjuk egymásnak, a mindenkor mesélőnek, hogy ’te, ez a történet egy baromság, se füle, se farka’, ennél sokkal elfogadóbban próbálunk viselkedni. Persze, volt már olyan, hogy ellenszenves volt hallgatni egy történetet, de amikor lejátszottam a színpadon, megértettem, és ettől az érzelmi viszonyulásom is átalakult” - mondja Betti.
„Nekem is van színészi végzettségem, de a különböző improvizációs technikákat el kellett sajátítanom” - csatlakozik a beszélgetéshez Zsuzsa, egy másik rögtönző. „Ezek a formák keretet adnak a játéknak. De a lényeg, hogy az ember nagyon figyeljen, lehetőleg jegyezzen meg minden szót, amit a mesélőtől hall, és azt is, amit a hallottakra asszociál, akár gondolatfoszlányokat is. Aztán, ha engem elragad egy érzés és azt kezdem el játszani, akkor a másik ezt látja, és a maga gondolatával rácsatlakozhat a megkezdett játékra. Volt már olyan is, hogy hirtelen nem jutott eszembe semmi, de a másik játéka ihletet adott, így nem fürödtem be”.
Zsuzsának sokat segített a playback abban, hogy egy szakítás végére pontot tudott tenni magában. „Fizikailag bántalmazott a volt partnerem, érzelmileg mégsem tudtam kikeveredni a dologból, folyton ’még megbeszélni’ akartam vele. A playbackben lejátszották a kapcsolatunkat, úgy is megcsináltuk, hogy én szerepeltem a saját történetemben és magamat játszottam. Érzelmileg kemény volt, de segített: most már túl vagyok rajta” - fejezi be Zsuzsa.

***

A Józan Babák Klub Playback-színháza a 2008 májusától eltelt három év alatt százöt előadást, emellett féltucat tréninget és közel száz nyitott, bárki által látogatható próbát tartott. Az előadásokat mintegy háromezer néző látta. Néhány alkalommal a Józan Babák Klub hajléktalan felnőttekkel, illetve gyermekotthonban élő serdülőkkel lépett fel, egyebek mellett gyermekjogi világnapon, vagy hajléktalanok művészeti fesztiválján, művészeti díjátadóján.

A társulat eddig a következő helyszíneken volt látható:
•      Angyalföldi József Attila Művelődési Központ (PreventArt - 2011; Pszinapszis - 2011.);
•      Bálint Zsidó Közösségi Ház (Hajléktalan Művészek Első Országos Fesztiválja - 2010.);
•      Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei, Alföldi utcai Átmeneti Szálló (2008-);
•      Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei, Dózsa György úti Átmeneti Szálló  (2009-);
•      Budapesti Fegyház és Börtön (2009.);
•      Csepel Pláza, „Alternatíva” alacsonyküszöbű szolgáltatás (2010-);
•      Erzsébetvárosi Közösségi Ház (Esélykert - 2011.);
•      Gödör Klub (Fedél Nélkül művészeti díjátadó - 2011.);
•      Kesztyűgyár Közösségi Ház (Szenvedélyek Napja - 2010.);
•      Kolping-ház (Első Országos Playback-színházi Találkozó - 2010., Pécs);
·      Kossuth Klub (Droghasználó várandós nők és gyermekeik ellátása című konferencia - 2010.);
•      Megálló Csoport Alapítvány (2008-);
•      Merényi Gusztáv Kórház, Tárt Kapu Galéria (2008-);
•      Nagy Imre Általános Művelődési Központ (2010.);
•      Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Addiktológiai Gondozó (2008-2009.);
•      Pécsi Tudományegyetem (Gyermekvállalás és droghasználat című konferencia - 2011., Pécs);
•      RS9 Stúdiószínház (2009.);
•      Széchenyi Gyógyfürdő és Uszoda (2011.);
•      Szegletkő Gyermekotthon (2009-, Alsónémedi);
•      Sziget Fesztivál (2009.);
•      Szigetszentmiklós, könyvtár (2009.);
•      Tűzraktér Független Kulturális Központ és Alkotóház (2010-);
•      Váci Fegyház és Börtön (2011-).

***

Kavicsok

A Józan Babák Klub Playback-színháza 2009 februárjától több alkalommal is fellépett az Alsónémediben található Szegletkő, „speciális nevelési igényű” gyermekeket, serdülőket ellátó gyermekotthonban. Az intézmény egyik nevelője, Csillag György ösztönösen megérezte, milyen fejlesztő hatással lehet a playback a náluk élő fiatalokra, ezért heti-kétheti rendszerességgel Budapestre hozta őket, a Józan Babák Klub aktuális előadásaira. A nevelőotthon lakói akkor jórészt 16-18 év közötti drog- és magatartásbeli problémákkal küszködő, korábban egyedülálló szülők vagy nagyszülők által nevelt fiatalok voltak, akiket viselkedésük miatt többnyire saját családjuk küldött intézetbe, és más, „normál” gyermekotthonokból már eltanácsolták őket.
2009-ben, amikor először beszélgettem[1] Csillag Györggyel a serdülők playback-színházi jelenlétéről, így fogalmazott: „Általában az a képlet, hogy a gyerek a drogok miatt elad mindent, de az sem ritka, hogy meg is veri a családtagokat, ezért kerülnek ide. Nehéz lekötni a figyelmüket, korábban maximum 10 percig voltak képesek koncentrálni, gyakorlatilag most tanulnak meg írni és olvasni is. Amióta playback-színházba járunk velük, sokat javultak a tanulási képességeik, hosszabb ideig tudnak koncentrálni, és már az érzelmeikről is tudnak kommunikálni. Többségük, amikor hozzánk került, azt sem tudta, milyen szavakkal lehet érzelmeket kifejezni, mit jelent például az öröm, a bánat, a fájdalom. Speciális nevelést igénylő gyerekek, „speckók”, ezt mondják ki hivatalosan rájuk, mielőtt hozzánk kerülnek. Addigra már olyan hihetetlen lelki fájdalmakon vannak túl, mint más egész életében. Már fáj nekik a létezés, a felébredés reggel, mert tudják, hogy az egész napjuk rossz lesz. Nem kellettek a családnak, nem foglalkoztak velük vagy ’bután’ szerették, inkább bántották őket.” Szintén még 2009-ben, a Józan Babák Klub Playback-színháza részéről Oberth József beszélt a serdülőkkel való harmonikus együttlétükről: „A titok nyitja, hogy ez egy olyan hely, ahol fontosnak érzik magukat, ahol várják őket, ahol számít, mit mesélnek, és nem számít, hogy miket követtek el a múltban. Természetesnek tűnő dolgok, de nekik talán sosem volt részük még ekkora figyelemben. Ha le akarna ülni velük egy pszichológus, valószínűleg nem működne a dolog, mert nincs betegségtudatuk, miért is lenne, és zavarja őket ez a segítő-beteg felállás. Kvázi ez is egy terápiás közeg, de a körítés miatt ezt nem érzékelik, ezért benne vannak a játékban.”
Az idézett beszélgetések óta eltelt két évben Csillag Györgyék fényéveket haladtak a gyermekotthonos fiatalokkal: mára Kavicsok néven saját playback-színházi társulatuk alakult és játszik. A Józan Babák Klub tagjai 2010-ben és 2011-ben több színháztréninget tartottak az otthonban élő fiatalok számára, közben hetente vendégül látták őket a budapesti Tűzraktérben péntek esténként jelentkező rögtönzéses színházklubjukban is. A pénteki alkalmakon eleinte egy-egy jelenetben közösen játszottak felnőttek és serdülők, amolyan kötetlen próbaként, később a gyermekotthon nevelője és lakói már külső közreműködés nélkül, önálló előadásokba kezdtek. Mostanra a Tűzraktér pénteki programjában a Józan Babák Klub és a Kavicsok közös, de egy-egy önálló előadást magába foglaló estje szerepel.
A Kavicsok egy 2011. májusi előadását nézve, ha nem tudnám, nem tűnne fel, hogy ezek „speckós” gyerekek. Egész este viccelőnek, de szót fogadnak, reagálnak a játékmester közléseire, hosszan figyelik a történetmesélőket.
Szereplés előtt, a terem közepén körbeállva, bemelegítő mozgásos gyakorlatokat végeznek. Például el kell játszaniuk azt a sportot, amelyet a legjobban szeretnének vagy szeretnek csinálni. Hokisok, keleti harcművészek, boxbajnokok és focisták kelnek életre, majd azt a feladatot kapják, hogy apró, piszkáló mozdulatokkal meg kell érinteni a másik testét: „Ha jól csináljátok, a másiknak úgy kell éreznie, mintha száz kéz csinálná” - mondja Csilla, a Józan Babák Klub társulatából.
Aznap este négyen állnak ki játszani a fiúk közül. „Először azt hittem, ki fognak cikizni amiatt, hogy - még nézőként - az érzéseimről beszélek. Miután láttam, hogy szó sincs erről, játszani is beálltam - mondja egyikük, Zoli és hozzáteszi: „Ki tudom adni magamból a fesztültséget, így nem csinálok hülyeséget. Jó érzés olyan emberekkel lenni, akikről tudom, tényleg szeretnek és odafigyelnek rám. Drogozás miatt kerültem a gyerekotthonba. Úgy néz ki, decemberben kikerülök, de én szeretnék még bent maradni, mert úgy érzem, nem vagyok elég erős, hogy kimenjek.”
Egy csendes hangú, látszólag visszahúzódó srác is a rögtönzők között, termetre ő a legkisebb. Mikinek hívják autószerelő vagy informatikus szeretne lenni. Azért került ide, mert többször is megszökött más, nem speciális gyermekotthonokból, és a törvénnyel is összeütközésbe került egy betörés miatt. Szeret rögtönözni, azt mondják, van is hozzá tehetsége. Saját elmondása alapján, közelebb engedi magához az embereket, és sokkal vidámabb, amióta a társulat tagja.

„Képesek harcolni azért, amit szeretnek”

„2009 óta, amikor utoljára beszélgettünk, a nálunk lakó gyerekek életkora lejjebb kúszott: ma főleg 14-16 éveseket nevelünk. Az alacsonyabb belépő életkor nekünk jó, hiszen sokkal nagyobb fejlődést tudunk elérni, ha több időt tölt nálunk a gyerek. A drogproblémák szinte mindegyikőjüknél jelen vannak, de ez már okozatként jelentkezik, a mélyben általában súlyos családi és lelki problémákat találunk. A legnagyobb gondjuk a szeretethiány. Általában nagyon alacsonyan fejlett az érzelmi intelligenciájuk, nehezen beszélnek az érzéseikről, a felnőttekkel szemben rendkívül bizalmatlanok. Ez azért van, mert a családjukban folyamatosan becsapva érezték magukat. Azt tapasztalom, hogy a gyermekotthonba került gyerekek csak kis százaléka kerül oda a szélsőségesen rossz, már veszélyeztető következményekkel járó anyagi okok miatt, legtöbbször egyszerűen nem akarja őket a szülő, erre pedig magatartásproblémákkal reagálnak” - mondja Csillag György, és a tapasztalatai alapján úgy látja, hogy ha a családtól távolabb kerülnek, akkor sokkal hamarabb elkezdenek kinyílni.
„A playback-színház, amit ők játéknak, elfoglaltságnak érzenek, hatásos terápia. Segít nekik megfogalmazni a saját érzéseiket és rájönni arra, hogy más embereknek is vannak érzéseik. Ez nagyon fontos, mert sokszor még a saját érzéseiket sem ismerik fel, vagyis azt sem tudják, éppen jól viselkednek vagy erőszakosan. Nézőként és játszóként is sokat lehet itt fejlődni. Ha valaki rendszeresen mesél, fokról fokra nyitottabbá, bátrabbá válik a személyes gondolatai, érzései megosztásában. Ha valaki játszik, nagyon oda kell figyelnie a mesélőre, a hallott történésekre, érzésekre, karakterekre, mert azt kell majd megfognia a színpadi játékában.
Egyszer az egyik fiú egy malacölést mesélt el. Kérdezgették, mi volt, hogyan sírt a malac, mire azt mondta, ’jó dolog lehet a malacba beleszúrni, legalább olyan jó, mint egy emberbe’. Amikor aztán színpadon visszanézte a történetet, akkor vette észre: azok a malackák bizony sírtak keservesen, fájt nekik a szúrás, szenvedtek. Láttam a fiún, megértette, mit jelent, ha megszúrunk valakit, legyen az ember vagy állat” - meséli a nevelő. „Ebben a színházi közegben képesek megnyílni és megnyilvánulni, mert itt nem számít, hogy kövér, sovány, betörő vagy anyagyilkos vagy, itt elfogadnak, befogadnak. A gyerekek megérzik ezt a bizalmi légkört, és ennek megfelelően viselkednek. Első alkalommal még mókás dolognak tartották, aztán rájöttek, mennyire jó elmesélni a saját történeteket”.
Bár az otthonban élő fiúk családtagjai is látogathatnák a nyilvános előadásokat, csak egyikük hozzátartozói rendszeres nézők, más fiúkat nem néznek meg. „Az az egy fiú, akinek az édesanyja vendége lett az előadásoknak, újra tudta formálni családi kapcsolatait. Az újszerű körülményeknek hála, nem az történt, hogy a fiú elkezdett kinyílni, beszélni magáról, és emellett az édesanya elment volna, hanem ő is nyitottabbá vált, ahogy egy odafigyelő közegben látta a fiát feltárulkozni, és végre lett közöttük valódi kapcsolat” - értékel Csillag György.
Szerinte a problémák oldásának módja sem mellékes. Ha humoros formában adnak vissza egy elmondott történetet, máris nem tűnik olyan szörnyűnek, főleg, ha kiderül, mások is voltak már hasonló cipőben. „Érdekes, hogy a fiúk a tanórán maximum 20 percet tudnak figyelni, itt viszont simán lenyomnak egy többórás próbát vagy egy háromnapos tréninget. Nem mondom, hogy eközben nincs náluk mélypont, de látom, hogy képesek harcolni azért, amit szeretnek csinálni, kőkeményen átrágják magukat ezen az egészen. Dolgozni tanulnak, javul a kifejezőkészségük, fejlődik a lényeglátásuk” - mondja a nevelő, majd így összegez: „Ezeknek a gyerekeknek valahol elromlott az életük, de látszik, hogy sok mindenre képesek, ha valaki nyitottan áll hozzájuk. Amikor egy sikeres előadáson olyan dolgokat is megfogalmaznak, amire szerintem a kiegyensúlyozott családban felnövő gyerekek se mindig képesek, akkor érzem csak igazán, hogy megéri velük fogalakozni.”

***

A Szegletkő Gyermekotthon lakói először a Józan Babák Klub Playback-színháza egy-két közreműködő tagjával közösen léptek fel. 2010. szeptember 26-án a Józan Babák Klubban tartott hétvégi színháztréningen debütáltak a tizenéves színészek, majd november 19-én a Gyermekjogi Világnapon (Tűzraktér), 2011. március 31-én az Esélykert (Erzsébetvárosi Közösségi Ház), április 7-én a PreventArt drogmegelőzési rendezvényen (Angyalföldi József Attila Művelődési Központ), illetve a tavasztól péntekenként a Józan Babák színházklubjában (Tűzraktér) szerepeltek.
2011 áprilisától a gyermekotthon lakói és egy nevelője önálló előadásokat tartanak, immár külső közreműködők nélkül. Társulatukat Kavicsok Rögtönzéses Játékszínként nevezték el. Függetlenné válásuk óta általános iskolában, drogambulancián, hajléktalanszállón, gyermekotthonok előtt léptek fel.

***

A Józan Babák Klub Playback-színháza előadásain fellépők névsora: Bartha Barbara, Bíró Zsófia, Bolyácz Árpád, Bokor Noémi, Boros Csilla, Csillag György, Dolgos Dolli, Gábor Zsuzsa, Hermann Zsolt György, Horváth Viktória, Jékey Franciska, Kende Sándor, Kenesei Ráchel, Kovács Gábor, Kunos Vera, Labányi Ildikó, Laszlo Anna, Mándi Bettina, Nagy Marci, Nagy Zsófia, Oberth József, Oberth Zsuzsi, Parádi József, Parádi Kristóf, Petrók Marcell, Radomir Maja, Róna Péter, Sebestény Tibor, Somodi Gyula, Schefcsik Ferenc, Székely Gabriella, Tas Gergely, Törcsvári Attila, Török Zsuzsa, Vajdics Anikó, Varga Zoltán, Weimper Dóra.

A Kavicsok Improvizációs Játékszín előadásain fellépők névsora: Bélteki Richárd, Bóta István, Dósa Ádám, Farkas István, Gáspár Attila, Légrádi Richárd, Mezei Dávid, Mihalca Márk, Szabó Dániel, Szépvölgyi Tibor, Vass „Titi” István, valamint Csillag György, Szügyi Dávid nevelők, és Bolyácz Árpád, Boros Csilla, Oberth József, Róna Péter, Tas Gerely.

[1] A 2009-es interjú egy, az origo.hu oldalán, a korabeli Női Lapozó című rovatban megjelent cikkhez készült.

____________________
 
Nagy Melinda
Szórakoztató terápia:
ellátogattunk egy playback-színházba
(megjelent: 2009. 11. 26.)

Hagyományosnak még véletlenül sem nevezhető színházba látogattunk, ahol nemcsak a darab, hanem a kellékek és a nézők is eltérnek a megszokottól, a szórakozás pedig hatásos terápiaként is megállja a helyét, sőt ez a fő célja. Beszámoló a Józan Babák Klub playback színházának egyik előadásáról.


Hétköznap este, nyolcadik kerület, gangos bérház. Szokatlan színházi előadásra érkeztünk, ahol nem előre kitalált darabot játszanak, hanem a nézők által elmesélt történeteket adják elő rögtönzött formában. A playback mint fogalom a visszajátszásra utal, vagyis arra, amikor valaki elmesél magáról egy történetet, aminek lényegét aztán a szereplők adják vissza azzal, hogy vizuálisan megjelenítik, eljátsszák. A klasszikus színházzal összehasonlítva a playback színháznak több különlegessége is van: egyrészt interaktív, mert bevonja a nézőket, másrészt improvizatív, mert a színészek sosem tudják előre, mit fognak majd előadni, ennél fogva közösségteremtő ereje sem mellékes, hiszen az elmesélt sztori a megjelenítése után már nem egy ember, hanem egy egész közösség története lesz. "A playback színház terápiás célokat is szolgál, mert arra az időre, amíg valakinek a történetét játsszák, addig az a valaki lesz a középpontban, figyelnek rá, meghallgatják, vele foglalkoznak. Ezt nem mindenki kapja meg, főleg nem azok, akiknek a mi társaságunk játszani szokott" - kezdi Oberth József, a Magyar Emberi Jogvédő Központ keretein belül működő Józan Babák Klub playback színházának vezetője. Az általa igazgatott társulat 2008 óta létezik, különlegessége, amelyben eltér a szokásos playback társulatoktól, hogy nem hagyományos színházi körülmények között, hanem addiktológiai központokban, pszichiátriai gondozókban, hajléktalanszállókon, gyermekvédelmi otthonokban vagy éppen büntetés-végrehajtási intézetekben lépnek fel. A civil segítőkből álló csapat egyik célja, hogy a játék révén kapcsolatban kerüljön olyan emberekkel, akik valamilyen addiktológiai problémával küszködnek, csak éppen még nem tudtak, mertek beszélni róla senkinek. "Normális esetben úgy szokott kinézni, hogy van egy játékmester, aki tolmácsolja a történeteket a szereplőknek, kezében tartja, irányítja az estét, van egy zenész, és van néhány színész. Nálunk nem ennyire zárt a történet, többen játékmesterkedünk, és a színészek is váltják egymást. Utóbbi gyakorlatilag bárkiből lehet, aki elvégzi az ehhez szükséges húsz órás tréninget. A mi társulatunknál ez elsősorban közösségi program, és csak másodsorban színház" - folytatja Oberth József.
Szemmel látható eredmények
Gyülekeznek az emberek, nézők és színészek egyaránt. Vannak, akik ismerősként üdvözlik egymást, és vannak, akik félénken mozognak, mert most jönnek először. Bemutatkozás után beljebb tessékelnek a játékterembe, ahol a szervezők már előkészítették a kellékeket, a hangszereket és a székeket, ezeken kívül másra nem is nagyon van szükségük. Kezdődik a bemelegítés, a színészek körbeállnak, és az összehangolódást segítő gyakorlatok végeznek. A csoportos mozgás után mindenki kezébe vesz egy hangszert - nem egy olyan is akad köztük, amelyet a cikk írója még életében nem látott -, és halkan kezdve, majd egyre hangosabban zenélni kezdenek, aztán egyre csendesednek, egészen a teljes elhalkulásig.


Parádi József, az este játékmestere 

A szereplők között elvétve találunk valódi színészt, a többségnek ez csak egy munka melletti szórakozás. Jórészt szociális munkások, szociálpedagógusok, pszichológusok, de van újságíró, ingatlanos, sőt még egy hivatásos fafaragóval is büszkélkedhet a társulat. Életkor tekintetében sem homogén a társulat, a fiatalabbak mellett olyan hölgy és úr is akad, akiről ránézésre sosem gondolnánk, hogy esténként rögtönzéses színészként játszik. Lassanként vége a ráhangolódásnak, és megérkeznek azok, akikre addig vártunk: az Alsónémedin található gyermekotthon néhány lakója. Otthonosan mozognak, látszik rajtuk, hogy nem először járnak itt, a játékmester kérdésére, aki ez alkalommal Parádi József pszichoterapeuta, egymás után érkeznek a beszámolók arról, hogy kinek milyen volt a napja. Az általuk lefestett hangulatokat a társulat tagjai néhány perces előadásban jelenítik meg, amelyek végén a játékmester minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy jól sikerült-e lefesteni az elmesélt érzéseket.

Ezek a gyerekek jórészt fiatal, 13 és 18 éves kor közötti drogosok, és/vagy olyan magatartásbeli problémákkal küszködők, akiket máshonnan eltanácsoltak. Többnyire egyedülálló szülők vagy nagyszülők által nevelt gyerekek, akiket saját családjaik küldtek az Alsónémedin található intézetbe, mert nem bírtak velük. "Általában az a képlet, hogy a gyerek a drogok miatt elad mindent, de az sem ritka, hogy meg is veri a családtagokat, ezért kerülnek ide. Nehéz lekötni a figyelmüket, korábban maximum 10 percig voltak képesek koncentrálni, gyakorlatilag most tanulnak meg írni és olvasni is. Amióta ide járunk velük, sokat javultak a tanulási képességeik, hosszabb ideig tudnak koncentrálni, és már az érzelmeikről is tudnak kommunikálni. Többségük azt sem tudta, amikor hozzánk került, hogy milyen kifejezésekkel lehet érzelmeket kifejezni, mit jelentenek például az öröm, bánat, fájdalom szavak" - mondja Csillag György, a gyerekeket kísérő nevelő. 


Hangszeres bemelegítés

Az elmondottakat hallgatva, és a fiatalok aktivitását elnézve mintha nem is ugyanazokról a gyerekekről lenne szó: kiülnek, és őszintén beszélnek a napjukról, érzéseikről. "A titok nyitja, hogy ez egy olyan hely, ahol fontosnak érzik magukat, ahol várják őket, ahol számít, mit mesélnek, és nem számít, hogy miket követtek el a múltban. Természetesnek tűnő dolgok, de nekik talán sosem volt részük még ekkora figyelemben sem. Ha le akarna ülni velük egy pszichológus, valószínűleg nem működne a dolog, mert nincs betegségtudatuk, és zavarja őket ez az orvos-beteg szerep. Kvázi ez is egy terápiás közeg, de a körítés miatt ezt nem érzékelik, ezért benne vannak a játékban" - magyarázza sikereik okát a színház vezetője.

Speciális színház, speciális játékterek

Ez a lakás tavasz óta az övék, azóta nem kell egyik helyről a másikra vándorolniuk, legyen szó egyszerű próbáról vagy előadásról. "Ettől függetlenül eljárunk különböző külső helyszínekre. A cél az lenne, hogy egy-egy helyre vissza tudjunk járni, de akkora igény van ránk, hogy egyelőre képtelenek vagyunk teljesíteni a sok felkérést. Szokatlan játéktereket választunk, a színészeinknek ez mégsem jelent gondot, eddig nem volt egy olyan történet sem, ami zavarba hozta volna a társaságot, pedig emberölési kísérletet, molesztálást is kellett már eljátszanunk, de itt a gyerekek között is volt olyan, aki a drogozással kapcsolatosan mesélt történetet" - teszi hozzá Oberth József. Nemrég egy hajléktalanszállón léptek fel, ami elmondása szerint hihetetlenül katartikusra sikeredett.



Kezdődik a játék

A szálló vendégeiből dőltek a mélyebbnél mélyebb történetek: kisiklott életeket, hajléktalanná váló embereket, nagy szerelmek történetét kellett eljátszaniuk, és a darabok végén nem egy szállóvendég fakadt sírva és mondott köszönetet a színészeknek a nagyszerű estéért. A színház szabályai között szerepel, hogy sosem értelmezik és értékelik a történeteket, és senki sem beszélhet bele a másik sztorijába. Aki nehezen kapcsolja össze az érzelmeit, annak nagyon sokat tud segíteni, hogy vizuálisan is látja azáltal, hogy eljátsszák neki. A világtól elszakadt léthelyzetben, amikor nincs segítő közeg, amikor nem érzi az ember, hogy fontos valakinek, akkor egy ilyen csapat nagyon sokat tud segíteni. Olyan dolgokról, amik néha ennek a színháznak a keretei között elhangzanak, senki sem beszél a mindennapokban, de ebben a közegben valahogy könnyebben megnyílnak az emberek. "A problémák ettől nyilván nem fognak megoldódni, de egy kicsit helyükre kerülnek a dolgok" - fejezi be Oberth József.
A hangzavar miatt a beszélgetés idejére egy másik terembe húzódunk, de még így is alig halljuk egymást: a játékteremből érkező nevetés, kiabálás, fel-felharsanó taps szinte elnyomja a hangunkat. Az előadás a befejezéshez közeledik, másfél óra telt el, lassan vége az estének, mindenki, így mi is szedelőzködni kezdünk. Elsőre még nehéz lett volna megnyílni, de legközelebb talán mi is megosztunk majd egy történetet.


____________________
Oberth József

Playback-színház: Tükör által világosan
(megjelent: 2007. 05. 24.)

A saját bőrén tapasztalt alkoholista és drogos élményeket dolgozza fel egy amatőr rögtönzéses színjátszó közösség, amely április végén találkozott először. Kísérletük lényege, hogy újrajátsszák élményeiket. Mindez persze nem új találmány.

"Az öngyilkosságom volt a fordulópont - kezdi a negyvenes évei elején járó közgazdász, Gábor. - Harminc után lassanként megundorodtam mindentől. Nyűgnek éreztem a karrierem építését, a családomat. Ahogy egyre értelmetlenebb veszekedések töltötték ki az otthoni mindennapokat, üres és fásult lettem. Folyamatosan ittam, így a lányom is lassacskán csak egy magába forduló, részeges apát szokott meg. A válásom után különköltöztem, négy évig még részegen vegetáltam, idővel munka nélkül. Egy nap hozzáláttam minden korábbinál jobban leinni, majd gyógyszerrel megmérgezni magam - emlékszik vissza Gábor. - Az öngyilkossággal kapcsolatban az a furcsa, hogy csak az önpusztító viselkedést szokták meglátni benne. Pedig ennél jóval többről szól. Legalábbis én arra emlékszem, hogy az elfogyasztott italtól és gyógyszerektől a testem alig engedelmeskedett, de befelé pontos és tiszta maradt a tudatom, s ahogy a halálomra számítottam, inkább egy kérdés fogalmazódott meg bennem: van-e bármi közöm önmagamhoz, zavar-e saját halálom közvetlen lehetősége? Valahogy arra lettem kíváncsi, maradt-e bennem bármi hajtóerő, primitív ösztönzés, ami az embert tovább élteti?" Gábor túlélte öngyilkossági kísérletét, két éve józan. Élményeit nemigen tudja kivel megosztani.

Az otthoni színjátszó délutánt szervező Vera úgy gondolja, hogy az ismerőseiből összejött nyolctagú társaság alkalmas egymás meghallgatására és maradéktalan elfogadására. "Még télen jártam egy hétvégi playback színházi tréningen. Azt tapasztaltam, hogy a húszfős alkalmi közösségben, melynek tagjai jobbára életükben először látták egymást, szokatlanul nyíltan beszéltek szorongásaikról, magánéleti konfliktusaikról, intim szokásaikról. Talán azért, mert a tréning során a jelenlévők egymás történeteit játszották újra rövid jelenetekben, különböző gesztusok segítségével, és az újrajátszás csak akkor sikerülhetett, ha valamennyire beleéltük magunkat a másik helyzetébe. Vagyis a szerepfelvételi feladat kapcsán eleve nem alakult ki kritikus, ítélkezésre hajlamos távolságtartás - minden hallgató az átélésre és befogadásra törekedett. Azt hiszem, ez az alapállás nagyban segítette, hogy aki mesélni kezdett önmagáról, a féltett titkait, kritikus gondolatait, fantáziáit is ki merte adni, hiszen a hallgatósága kész volt befogadni ezeket. Ezt az együttműködést szerettem volna újra kipróbálni, amiért meghívtam játszani néhány barátomat" - magyarázza Vera. - "Az elfogadó viselkedés nagyon megragadott - fűzi hozzá Gábor. - Eddig ugyanis csak orvosoknak meséltem a múltamról. Velük azonban óhatatlanul megmarad a távolság. Ezzel szemben itt az eredetin volt a hangsúly, nem akart senki helyettem értelmezni, csak újrajátszotta, amit felidéztem, az értelmezést pedig rám bízták. A játékban láthattam magam sokkoló helyzetben, kívülről, s még nevetni is kedvem támadt groteszk viselkedésemen."

Az 1975 óta ismert playback, vagyis visszajátszó színházi technika egy amerikai színész iskolateremtő találmánya. Jonathan Fox először annak próbált utánajárni, milyen is lehetett a szövegkönyv előtti színház. Utazásokat tett a Távol-Keletre, Dél-Amerikába, majd mégis Európában, Bécsben találta meg az inspirációt. Kiss György Ádám, aki tizenöt éve az első magyar playback társulatot alapította Rögtönzések Színháza néven, egy bécsi kirándulást idéz: "Néhány éve vagy hatvanan - Foxhoz hasonlóan - az osztrák fővárosba utaztunk, megnézni az eredeti helyet, ahol 1922-től Jacob Lévy Moreno orvos és kortársai színészkedtek. Moreno és a korabeli értelmiségi társaság tagjai e lakás különböző pontjain helyet foglalva történeteket meséltek, majd akinek kedve támadt, gesztusokkal eljátszotta őket. Nem voltak színházias keretek, a mesélők és a játszók cserélődtek, keveredtek, a térben és a szerepekben nem voltak meghatározva. Moreno később, már az Egyesült Államokban ebből fejlesztette ki a pszichodrámát, míg évtizedekre rá Jonathan Fox egy másik megoldást dolgozott ki, a playback színházi technikát." Kiss szerint a pszichodráma és a playback egymás "unokatestvérei". "Moreno rájött arra, hogy a belső lélektani történéseket 'kicselekvéssel' meg lehet szelídíteni. Amikor a színpadon megjelenik a belső valóságom, rá lehet látni, milyen is vagyok. A pszichodrámában a saját történetet mesélő főszereplő részt vesz a sztori alakításában, ahogy a csoport tagjai lejátsszák a hallottakat, módosíthatja a történet fordulatait. A playback ettől annyiban különbözik, hogy a jelentkező a mesélő székében ülve elmondja történetét, majd onnan nézi végig a visszajátszást, s találkozik önmaga tükröződésével."

Ma világszerte mintegy háromszáz playbacktársulat működik. Jonathan Fox New Yorkban nemzetközi iskolát vezet, melynek Magyarországon Közép-európai Playback Színházi Iskola néven regionális fiókintézménye alakult, Parádi József pszichiáter szervezésében. "Négy éve annak, hogy Jeles András filmrendező, aki akkor a Városi Színházban dolgozott, azzal keresett meg, hogy szeretne egy olyan estet tartani, amikor a nézők a színpadra lépve az álmaikat mesélik, s volna-e kedvem ezt moderálni. Elvállaltam, megtartottuk az előadást, majd eszembe jutott, hogy korábban megismertem a playback színházi technikát, amit arra is lehetne alkalmazni, hogy a közönség álmait játsszuk újra. Ebből bontakozott ki előbb az Álomszínház nevű társulat, majd a Fox-féle iskola térségbeli képviselete, hogy másoknak is oktassuk a playbacket." Parádi a játékmester, meghallgatja a vállalkozó vendég történetét, azután felkéri a játszókat, hogy mutassák be. Az addig a játéktéren ülő négy-öt rögtönző előlép, és spontán, de összehangolt mozdulatokkal, hangokkal adja vissza a sztorit, vagy akár csak a mesélő hangulatát, benyomását, ha az előbb arról számolt be.

"A normál színházzal összehasonlítva ennek két különlegessége van, hogy interaktív, mivel a közönség és a társulat mindig együtt alkotja meg az estet, és hogy improvizatív, hiszen sosem ismertek előre a történetek. Valójában olyasmi funkciót tölt be a playback előadás, mint egy hajdani találkozás a faluházban vagy a fonóban, ahol az emberek történeteket meséltek egymásnak, beszélgettek, pletykálkodtak. Ez minden korábbi kultúrának része volt, manapság azonban kevés erre a lehetőség."

Vera, aki télen a hazai playbackiskola kurzusán vett részt, úgy látja, sokféle eltagadott vagy elhallgatott élmény kommunikációjára alkalmas lehet ez a technika. "Ahogy az álmok, az irracionálisnak tekintett gondolatok, a szorongások könnyebben felszínre kerülnek, szenvedélyeinket és magántörténeteinket is szívesebben adjuk elő így. Azt hiszem, az emberek problémáik megoldására gyakran azért nem kérnek külső segítséget, mert nem arra kíváncsiak, hogy egy szakember hogyan oldja meg helyettük a saját bajukat. Inkább arra szeretnének rájönni, hogyan tehetik jobbá az életüket a saját erejükből. Ennek viszont feltétele, hogy a kritikus élményeket ne kelljen kizárni a magánéleti, közösségi kapcsolatokból, hanem legyen olyan társaság, amelyik természetes módon, kollektív élményként is meg tudja tárgyalni a legfurcsább eseményeket. Akik huzamosabban isznak, vagy bármilyen drog használatát túlzásba viszik, rendezetlen fantáziákra, víziókra emlékeznek, kitermelhetik magánemberi válságukat, akár az életük értelmét is megkérdőjelezve. Gábor, ahogy hallottuk, megkísérelte az öngyilkosságot. Talán mindannyiunkra meglepetésként hatott, de a jelenlévők közül többen átéltük már, hogy hosszabb ideig öngyilkosságra gondoltunk, ezért az ő viselkedését nem volt nehéz újrajátszani, és ő is felszabadultan beszélhetett az esetről."

A színész végzettségű Vera a playback játékban a mások előtti szereplés nehézségét emeli ki, így mesélve a többieknek: "Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem színésznek készülni, bár valójában nem szakmát szerettem volna tanulni. Akkoriban egy társaságban nem voltam képes megszólalni. Ha négyen-öten voltunk, éreztem, gombóc van a torkomban, remeg a kezem, hülyén állok, egy görcs vagyok. Arra gondoltam, rakjanak ki egy színpadra, nézzenek meg vagy százan, és ha azt túlélem, talán más helyzetben is megszűnhet a bénultságom! Látszólag ez be is jött, mert rákaptam a szereplésre, hatalmas lett a mellényem, bulikba jártam, nyakló nélkül ittam és drogoztam, azt képzeltem, én vagyok az isten, és bármit megengedhetek magamnak. Évek után viszont a lufi kipukkant. A színházi közönség passzív, hiába néznek engem, aki már merek szerepelni, nincs velük kapcsolatom: csak egy kiállított figura vagyok." Gábor és a másik három résztvevő erre egy képzeletbeli vonalon egymás mellett felsorakozik. Az első szereplő előrelép, és a serdülő Verát kezdi játszani, aki összeszorított térdekkel, testével tekeregve, némán feszeng, majd megmerevedik egy pózban. Mellé lép a második szereplő, aki a száz ember előtt színpadon harsogó lány gesztusait játssza le. Majd a harmadik a fékevesztett bulizóét, végül a negyedik ismét a színpadon állóét, aki a pantomimból ismert mozdulatokkal, kétséget sugárzó arccal jelzi, hogy a színész és passzívan figyelő közönsége között egy fal van, amin át nem sikerül párbeszédet folytatni. A jelenet végén a négy játszó egyidejűleg megismétli a bemutatott gesztusokat.

Kiss György Ádám a műfaj egyik alapvetését idézi: "Moreno szerint mindenki története az ő személyes igazsága, amit mi, a játék résztvevői igyekszünk a lehető legmélyebben átélni és megérteni. Ez azonban nem csupán egy történet cselekményére vonatkozik, hanem - ahogy mondani szoktuk - a szívére. Ha a történetben valaki, mondjuk, vacsorát vásárol a közértben, ám közben a kedvesére gondol, a játékban az válik hangsúlyossá, mennyire ragaszkodik ahhoz a fiúhoz vagy lányhoz, és a viszony dinamikáját, erejét ragadjuk meg. Ugyanígy, a tudatmódosítókkal kapcsolatos történetekben is felismerhetők az emberi ösztönzők, a cselekmény alatti búvópatak, amit a mesélő saját szemével megpillanthat, és rácsodálkozhat. Ezzel egy elkülönülő, a szerek használatával megélt világ és a mindennapok világa között jöhet létre az átjárhatóság, ami a személyiség integritását is megerősítheti."

(Kiss György Ádám és a Rögtönzések Színháza a www.rogtonzesekszinhaza.hu, Parádi József iskolája és az Álomszínház társulata a www.alomszinhaz.hu címen érhető el.)





Újjászületés - a Józan Babák Klub workshopja

A Józan Babák Klub 2016. július 2-án, a békéscsabai VI. Országos Playback-színházi Találkozó  mutatta be új, színházi workshopját, amit a bu...